2009. szeptember 14., hétfő

Miért vagyok hálás


Trinity küldte nekem a kérdést, amin azért hosszasan el kellett gondolkodnom, na nem azért mert nem vagyok hálás természetű, éppen ellenkezőleg.


A minap Szepykével kommenteltünk és pont ez volt a téma, hogy mennyire természetesnek veszünk dolgokat és csak akkor kezdjük el értékelni amikor elveszítjük, miközben hálásnak kellene lennünk minden nap azért amink van. Nem tudom a kérdés elindítóját ez inspirálta-e, vagy csak a véletlen műve, hogy ő is éppen ide jutott, nem is érdekes, de azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos dolog, amit nap, mint nap észbe kellene tartanunk. 

Úgy gondolom, hogy inkább a pesszimista emberekre jellemző, hogy mindennek a negatív oldalát látják meg először és ettől folyton elégedetlennek tűnnek. Nehéz lehet nekik, mert valahol ez a látásmód benne van a személyiségükben és csak szívós munkával és odafigyeléssel lehet ezen változtatni, de nem lehetetlen és ez a lényeg. 


Én szerencsére született optimista vagyok. Mióta csak az eszemet tudom a szembejövő problémákon keveset keseregtem, igyekeztem megoldani őket és ha mégsem úgy jöttem ki a dologból ahogy szerettem volna, megmagyaráztam magamnak, hogy járhattam volna rosszabbul is. Az utóbbi időben ez annyiban változott, hogy már tudom, vagy inkább csak érzem, hogy soha semmi nem történik véletlenül, mindennek van értelme. 
Egyrészt az, hogy tanuljunk a hibáinkból, mert azok addig ismétlődnek míg észre nem vesszük mit csinálunk rosszul. Másrészt amit az adott pillanatban kudarcként élünk meg az lehet egy későbbi sikerélmény első lépcsője, hiszen ha nem éltük volna át a kudarcot, nem léptünk volna egy másik útra, ami valószínűleg sokkal többet és jobbat hoz nekünk. 
A pozitív gondolkodás másik előnye, hogy ezzel a látásmóddal könnyebb észrevenni az élet szépségeit és örülni olyan dolgoknak ami másoknak fel sem tűnik. Ad egyfajta nyitottságot és jókedvet ami kihat az egész életre és a jó dolgokat vonzzuk magunkhoz vele. 


Persze ez nem azt jelenti, hogy velem sohasem történnek rossz dolgok. Sajnos igen. Az elmúlt egy év rendesen próbára tette a tűrőképességemet. Megküzdöttem két porckorongsérvvel, amiből két ideggyulladás is kialakult, a gyulladáscsökkentő gyógyszertől majdnem kilyukadt a gyomrom, elveszítettem az anyukámat és a nagymamámat, utóbbit két hónapig, a haláláig ápoltam otthon. Nehéz időszak volt, de megerősített lelkileg és ezek után még inkább tudom értékelni azt amit az élet ad nekem. 
Hálás vagyok, hogy segíthettem nagymamámnak, hogy az utolsó hónapjait ne egy sivár kórházban kelljen eltöltenie és mert megtudtam magamról, hogy amiről azt gondoltam, nem vagyok képes rá, mégis megtettem érte.
Hálás vagyok, hogy volt erőm kibékülni anyukámmal, akivel már 5 éve nem beszéltünk, így ott lehettem amikor szüksége volt rám és úgy ment el, hogy se neki, sem nekem nem kell lelkiismeret furdalást éreznünk az elmulasztott évek miatt.
Hálás vagyok, mert műtét nélkül túljutottam a betegségeimen és mert általa megismerhettem egy nagyszerű természetgyógyászt és egy gyógytornászt, akik nagyon sokat tettek értem. Hálás vagyok, hogy megtapasztaltam, mi az igazán nagy fájdalom és ezért jobban értékelem az egészséget. Bár már korábban elindultam az egészséges táplálkozás és természetes gyógymódok útján, a betegségem és a gyógyulásom még inkább bebizonyította , hogy ez a helyes út és az egészség a legfontosabb dolog és egyedül mi vagyunk felelősek, ha elveszítjük azt. 
Hálás vagyok, mert a bajban derült ki, hogy mennyi igaz barátom van és persze az is kiderült, hogy kikről hittem azt, hogy azok.


Hálás vagyok, mert egy olyan társat rendelt mellém az élet, akire mindig, még akkor is számíthattam, amikor nem is érdemeltem meg. Akivel 20 év után is van mondanivalónk egymásnak, akinek első a családja és akivel igazán meghitt légkörben élhetünk.


Hálás vagyok, mert van egy fiam, aki nem áll be a sorba csak azért, hogy jó fejnek tartsák, aki bár tanulhatna jobban is, mégis nagyon széles érdeklődésű, jó gondolkodású fiú és a kamaszos hangvételt leszámítva jól nevelt és tisztelettudó.


Hálás vagyok, mert az apukámmal nagyon jó és szoros kapcsolatban lehetek és bár távol él tőlem, napi kapcsolatban vagyunk és soha nem hagyott cserben amikor szükségem volt rá. Most már örülök annak is, hogy szigorúan nevelt, mert így olyan értékeket tudhatok magaménak, amiből egy életen át lehet táplálkozni. És hálás vagyok az öcsémért is, aki annak ellenére, hogy más életfelfogással rendelkezik, jó testvérem, akivel mindig minden körülmények között számíthatunk egymásra.


Hálás vagyok, hogy megadatott nekem a pozitív életszemlélet ezért képes vagyok a félig üres poharat félig telinek látni. És persze hálás lehetek a munkámért, az anyagi biztonságomért (még ha néha meginog is egy kicsit), azért, hogy könyvek által eljuthat hozzám sok-sok fontos információ, hogy úgy dönthessek dolgokról, hogy azok hátterét is ismerem. 


Végül hálás vagyok a magamba vetett és a feljebbvalóval kapcsolatos hitemért. Azért, mert öreg lélekként spirituális útra léphettem. A hitem ad erőt olyan dolgok elfogadására, melyet a szem nem lát és a tudat nem foghat át. 


Remélem azért nem sokkoltam senkit ezzel az őszinte és terjedelmes vallomással. Úgy gondolom, hogy ezek a kérdések nem válaszolhatók meg igazi kitárulkozás nélkül, és talán pont ezt a célt szolgálják!
A kérdést továbbadom Katának, Gittának és Renátának.



9 megjegyzés:

  1. kedves Benzsi!
    Jókor, jó helyen olvastam ezt a bejegyzést Tőled, és azt még inkább megerősített abban, hogy felnézzek Rád. Persze, tudom, hogy nem ez volt a célod...
    Rólam annyit, hogy a családom (születési) született pesszimista, ilyen légkörben nevelkedtem, ezt igyekezett/igyekszik a férjem átformálni.
    Az anya-lánya viszonyt pedig átérzem...

    VálaszTörlés
  2. Renata, tényleg nem ez volt a célom, de nagyon köszönöm a kedves szavaidat. A férjem és fiam is elég negatív gondolkodók én is egyfolytában azon dolgozom, hogy ez ne így legyen, de nem könnyű. Jót tesz nekik, hogy van valaki mellettük aki rávilágít a dolgok jó oldalára. Így egészítjük ki egymást, de ez azért nem kevés energiába kerül. Persze megéri, mert hát ők a legfontosabbak nekem.:))

    VálaszTörlés
  3. Renata, remélem, hogy a férjed sikeres a gondolkodásod formálásában, bár az is igaz, hogy a családi minták nagyon be tudnak épülni az ember lelkébe!

    VálaszTörlés
  4. Csak nemrég fedeztelek fel,igazából Yasmine-nál találtam Rád,de most már mindig olvaslak,s igaz nekem ma nem volt időm kifejteni ugyanezt a témát,de Téged nagyon becsüllek ezért az őszinteségért, s nagyon egyet tudok érteni. Abban,hogy erősek tudunk lenni,mikor nem is gondolnánk,hogy nézzük a dolgok jó oldalát, bár én még nem jöttem rá,a rossz dolgokból mit kellene tanulni.Gondolom majd idővel én is rájövök..:-)

    VálaszTörlés
  5. Andi, örülök neki, hogy tetszik a blogom és örömmel veszem, ha sűrűn ellátogatsz ide!:)) Mondok neked egy példát. Mondjuk valaki rossz házasságban él és elválik. Ahelyett, hogy magába nézne, mindenért a másikat hibáztatja. Anélkül, hogy időt hagyna magának a történtek feldolgozására a saját szerepe vizsgálatára, új kapcsolatba menekül ami szintén nem alakul jól és szakításhoz vezet. Majd még jön néhány hasonló kapcsolat, mindegyikben hasonló viselkedési mintákat vesz fel, mint a tönkrement házasságában. Nem jön rá, hogy ahhoz, hogy ne mindig ugyanolyan típusú embereket vonzzon magához neki magának kellene változnia.Ezért mindaddig problémák lesznek a párkapcsolataival, amíg meg nem tanulja, hogy mit ront el, mit kéne máshogy csinálni. Valami ilyesmi. Most ez persze le van egyszerűsítve és nem is ültethető át minden élethelyzetre, de egy példának megteszi.:))

    VálaszTörlés
  6. Tényleg nem könnyű életút, amiről beszámolsz, mégis jó volt olvasni, és öröm is, segítség is, hogy megőrizted az optimizmusodat!

    VálaszTörlés
  7. Napmátka, köszönöm szépen! Azt hiszem soha semmilyen körülmények között nem fogom elveszíteni és ez olyan megnyugtató!

    VálaszTörlés
  8. Értem,hogy mit akartál mondani,de érdekes,hogy például másnál hamarabb meglátom,hogy mi nála a probléma(például a barátnőm kétszer vált el,s mindíg ugyanazért)de magamat nem tudom úgy megítélni. Van egy dolog,ami 15 éve történt és mai napig nem tudom megérteni,s hiába nézek magamba. Bár szerencsére,ez már nem is fontos,hálisten van új,igazi párom,akivel boldogságosan élünk.:))

    VálaszTörlés
  9. Andi, szerintem ezzel mindenki így van, hiszen más életét kivülállóként tudjuk nézni, ezért sokkal reálisabban ítéljük meg, mint a magunkét. Ezért is jó, ha vannak barátaink, mert ők sokszor nagyon jól rá tudnak világítani a problémákra, amit mi magunk észre sem veszünk. Valószínűleg abból a 15 évvel ezelőtti kapcsolatból nem neked kellett tanulnod, hanem a másik félnek, de az is lehet, hogy megtanultad, csak nem vetted észre. Hiszen most jól működő kapcsolatban élsz, fejlődtél, nem kellett ugyanabba az élethelyzetbe visszalépned.

    VálaszTörlés